A Nap ma is lebukott a hegyek mögé. Akárcsak öt hónappal ezelőtt. Mai napon van öt hónapja, hogy meghalt. Hogy, én öltem meg. Keserű fájdalom nyilal még mindig a szívembe, ha arra gondolok. Akkor még nem tudtam az igazat.
Én öltem meg őt. Én öltem meg az egyetlent, aki csak védelmezni akart.  
Minden akkor kezdődött. A Liga előtt. Emlékszem, amikor bekerültem a Ligába, sok dolog kavargott a fejemben. De, ahogy Őt megláttam, kezem ökölbe szorult és neki akartam ugrani. Az arrogánssága, s viselkedése már az utálatra késztetett. Sosem akartam, hogy egy csapatba idézzenek vele. Semmit sem tudtam akkor még. Ahogy teltek a napok, hónapok, egyre inkább utáltam. Külön istenekért imádkoztunk, más vallásunk volt a kezdőpontja mindennek. A Hold és a Nap sosem jöttek ki jól. Akkor, mi miért jöttünk ki volna jól? Ő a béke híve, én az erőszak és fájdalom híve voltam. Most már belátom, tévedtem. Ő mindig segített, de észre sem vettem ezt.
Nem vagyok az-az érzékeny fajta, de érzem, a könnyeim lecsordultak az arcomon. Itt állok, azon a helyen, hol egykoron a harc kettőnk között folyt. Hol én fölényeskedtem, s ontottam ki az Ő vérét.
Emlékszem arra a napra.
Itt álltunk egymással szemben, s a Nap lenyugodóra tért, a hegyek mögé. Amint a Hold felbukott, a végzetes harcunk elkezdődött. Sosem mondtam, hogy Ő gyenge, de most úgy éreztem. S, tényleg igazam volt. Nem akart megölni, pedig számtalan lehetősége lett volna rá. Nem akart megölni. S, én ezt kihasználva, átszúrtam mellkasát, melyet a védő páncél hangos csattanással jutalmazta, s Leona a földre rogyott. Akkor még nem értettem, miért mosolygott. 
Már értem.
A Hold sosem győzheti le a Napot.
S, ezt, egy életre megtanultam.